,,Az a legjobb kifejezés, hogy belesimultak az életünkbe." Interjú Hlatkyné Egyed Zsuzsannával

Fényképeik ,,Kötődően hordozva nevelünk, a hónap babái" címmel a Gyerecsak Egyesület irodájában (Kossuth tér 8. fsz.4.) megtekinthetőek! (csak fotóik)

A hónap babái: Luca és Júlia

Mi a legnagyobb siker, amit családként megéltek?

Elsősorban nyilván az, hogy van két gyerekünk, és kezdjük megvalósítani azt, amit nagyon szeretnénk, hogy nagy családunk legyen. Nagyon örülök annak, hogy sikerült megtartani a régi életünket is. Nagyon féltem attól, hogyha gyerekeink lesznek, akkor megváltozik az életünk. Sajnos sokan riogattak, hogy utána már eltűnnek a barátok, nem tudunk foglalkozni azokkal a dolgokkal, amit korábban szívesen csináltunk. Szerencsére az eddig eltelt több, mint három év azt igazolja, hogy tudunk úgy élni, ahogy mindig szerettünk volna. Sokan azt gondolják, hogy kicsit lazán fogjuk fel a gyereknevelést. Ez nálunk igazából abból áll, hogy a gyerekek belesimultak a hétköznapjainkba. Azzal, hogy gyerekeink lettek, nem váltunk otthonülő és csak a gyerekeiknek élő emberekké. Ezt most nem úgy értem, hogy nem nekik élünk, de tényleg az a legjobb kifejezés, hogy belesimultak az életünkbe. Nem feláldoztuk az életünket, és nem lettünk mártírok azáltal, hogy gyerekeink lettek, hanem nagyon jól csináljuk tovább és most már mindkettőjükkel.

Mi a legnagyobb kihívás, amivel nőként, illetve anyaként szembe kellett nézned?

Pontosan ugyanez, hogy ne oldódjak fel az anyaságban teljesen, hogy megmaradjon a személyiségem, és amikor a férjem hazajön, ne egy kiégett nő várja, és ne csak pelenkákról és gyereknevelési dolgokról tudjon velem beszélgetni. Féltem attól is, hogy ne az legyen, hogy azok a barátaim, akiknek még nincs gyerekük, azt gondolják, hogy velem csak a gyerekekről lehet beszélni. Eléggé beszűkül az ember ilyenkor, főleg az első hónapokban. Akkor gyakorlatilag minden gondolatod a kisbaba körül forog és ez egy nagyon nehéz feladat, megtalálni az egyensúlyt a jó anyaság, a szuper anyaság és aközött, hogy feleség is vagy, hogy barátnő is vagy, barát is vagy. Ez sokszor okozott nehézséget, de úgy érzem, hogy jól veszem az akadályokat egyelőre.

Ha változtathatnál a mai családok sorsán, mit tennél, hogy a gyerekeknek jobb legyen?

Nyilván az lenne a legfontosabb, hogy a családok anyagi helyzete javulhasson. Sokan kényszerülnek azért bölcsődébe adni a gyereküket, mert muszáj a család fenntartása érdekében visszamenni dolgozni. Nem a bölcsőde ellen van kifogásom, hanem, amikor valaki kényszerből adja be a gyerekét, az nagyon nehéz lehet. Én nagyon örülök, hogy megtehetem, hogy otthon vagyok mind a kettőjükkel. Most már Luca óvodába jár, de vele is három éves koráig otthon tudtam maradni. A legfontosabb, amit a többiek is mondtak már az interjúkban előttem, hogy jobban kellene támogatni a négy órás munkaidőt, hogy ne csak elméletben létezzen ez, hogy rövidebb munkaidőben visszamenjenek dolgozni. Az anyáknak is szükségük van arra, hogy visszakerüljenek a vérkeringésbe, a társadalomba. Úgy, hogy a gyerekek rovására menjen, az szerintem semmiképpen nem helyes.

Van –e nő, vagy anya, akit a példaképednek tekintesz?

Konkrétan egy valaki nincsen. Igazából én mindig figyelem a többi anyát, legyen akár kis gyereke vagy felnőtt gyereke. Mindenkiben találok valamit, amit vagy irigylek jó értelemben, vagy pedig követendőnek tartok. Mindig gondolkodom, hogy vajon más hogy csinálta, vagy csinálja, vagy mi az, ami miatt neki jobban működik. Nagyon sok ötletet kapok. Mindenki valamiben nagyon szuper, mint anya, azt vettem észre. Mindenki nagyon jól csinál valamit, és ha az ember kinyitja a szemét, akkor tanulhat nagyon jó dolgokat. Konkrét embert nem akarok mondani, mert én mindenkivel, akivel találkoztam, főleg, mióta gyerekeim is vannak és olyan szemmel is nézem őket, találok valami követendőt és sokszor csodálnivalót, azért ahogyan csinálja.

Mit tudsz a nők, illetve anyák jogairól?

Többnyire tisztában vagyok ezzel. Például most van a GYED extra, ami lehetővé tenné például, hogy visszamenjek dolgozni, a GYED mellett. Követem a híreket, a történéseket, és mindig tudom, hogyha valami változás van. A férjem az, aki igénybe veszi a családi adókedvezményt, aki jobban ért ezekhez a dolgokhoz pénzügyi téren, de ezt együtt is meg szoktuk beszélni. Nyilván, amikor a gyerekek születtek, utána olvastam, hogy mi az, amiket igénybe vehetek. Én úgy gondolom, hogy tisztában vagyok ezekkel.

Hogyan kerültél kapcsolatba a kötődő neveléssel, illetve a hordozással?

Tulajdonképpen mindig is benne volt a pakliban, hogy ez így lesz. Az, hogy kötődő nevelés és hordozás együtt járnak, ez nem realizálódott bennem korábban. Mielőtt gyerekeim lettek volna, mindig is tudtam, hogy nem fogom hagyományosan nevelni őket. Mielőtt bármilyen tapasztalatom lett volna az anyaságról, a gyerekekről, vagy a kisbabákról, már akkor is tudtam, hogy ez nekem nem tetszik, hogy hétkor fürdetünk, nyolckor lefektetjük, tízkor indulunk sétálni, tizenegyig sétálunk a háztömb körül. Ez egyáltalán nem tetszett. A hordozással úgy találkoztam, hogy mindig is tudtam, hogy akarok majd hordozni. A kendővel úgy voltam, hogy biztos bonyolult kötözni, majd jó lesz a mei tai. Arra gondoltam, hogy ez praktikus és jópofa dolog lesz, aztán amikor Lucával terhes voltam, akkor egy rendezvényen jelen volt a Nyíregyházi Babaklub. Rájuk kerestem a neten, hogy ők foglalkoznak hordozással, gondoltam, elmegyek, tanácsot kérek. Ott találkoztam Ramival először, ő mondta, hogy az újszülött babához kendő kell. Így indultam el azon az úton, hogy majd kendőt fogok venni. Egy rugalmas kendővel kezdtem, és mikor Luca megszületett, akkor kiderült, hogy utálja a babakocsit, tehát a hordozás létszükségletté járt, nagyon könnyen meg lehetett vele nyugtatni. A kötődő nevelés az úgy jött, ahogy elkezdtem a hordozásról olvasni a neten, akkor találtam rá. Ez nem egy nevelési forma, igazából ez az, ami az ösztönökből jön, és az ez, ami természetes. Kialakult, hogy hordozzunk, hogy nem fogok ezen parázni, hogy elkapatom azzal, hogy félóránként szoptatom, hogy velünk alszik, hogy gyakorlatilag egész nap a testemen van. Tudtam azt, hogy nem fog tizennyolc éves koráig a hátamon lógni és az idő igazából engem igazol.

Milyen előnyöket, illetve eredményeket tudsz be ennek a nevelési módszernek?

Luca egy hihetetlenül nyitott személyiség, ő természetszerűleg ilyen. Neki ilyen a személyisége is, de az, hogy nem hagytuk sokat sírni, hogy mindig számíthatott ránk, hogy nagyon sokat volt testközelben, hogy igény szerint szoptattam, szerintem ennek nagyon komoly szerepe van abban, hogy minden helyzetben feltalálja magát, nagyon alkalmazkodó. Két nap alatt beszokott az óvodába, nem volt vele semmi probléma. Nem igaz ez, amitől sokan félnek a kötődő nevelés kapcsán, hogy ha magadhoz szoktatod a gyerekedet, akkor utána majd nem tudod bölcsődébe vagy óvodába adni, mert folyton rajtad fog lógni. Ez pontosan fordítva van, ezt egyértelműen látom. Tudja, hogy mindig visszatérhet hozzám. Megkapta az élete első hónapjaiban azt a nagyon fontos közelséget, azt a száz százalékos törődést és odafigyelést, és az igényeinek a maximális szintű kielégítését. Ezt most látom visszaköszönni. Ez egyértelmű. Az az érdekes, hogy Julcsi teljesen más személyiség. Ő igényli azt, hogy szinte folyamatosan vele legyek. A szeparációs szorongás nagyon erős volt nála. Nemhogy egyedül nem tudtam programot csinálni, de az apjával sem maradt meg az egyik szobában, míg én átmentem a másikba. Ez egy nagyon nehéz időszak volt. Szerencsém volt, hogy volt már előttem a Luca példája, hogy ez nem annak a következménye, hogy hordozzuk, hogy velünk alszik, stb., hanem ő egyszerűen ilyen személyiség. Szerintem neki még nagyobb szüksége van arra, hogy kötődően neveljük. Minden helyzetben megállja Luca a helyét. Nem volt az, hogy nyolckor le kell fektetni, mert akkor mi lesz. Nem volt az, hogy nem utazunk a gyerekkel, mert a környezetváltozás kibillenti majd az egyensúlyából. Luca két hónapos volt, mikor először elvittem vonattal Miskolcra tök egyedül, kendőben. Julcsi öt hónapos korában elutazott Stuttgartba velünk. Úgy látom, hogy ezért is könnyen alkalmazkodnak. Mindig sok embert látnak körülöttünk. Mindig mentünk ide-oda, ugye a Babaklubba is rendszeresen, pici koruktól járunk. A barátaink rendszeresen feljárnak hozzánk és közös programokat csinálunk. Természetes mindkettőjüknek, hogy nem csak a családtagokkal találkoznak, hanem nagyon sok arc jön, megy körülöttük. Ez szerintem mindenképpen előny. Ezt már most látom, hogy egy nagyon jó folyamat, pedig csak egy és három évesek.

Mesélnél egy kicsit a gyermekeidről? Milyen személyiséggel rendelkeznek?

Teljesen különbözőek, annak ellenére, hogy ugyanattól az apától és anyától vannak, és ugyanolyan esélyekkel indultak, ugyanabban a környezetben. Nyilván Julcsi második gyerek, neki már más volt a kezdet. Luca egy élénk, érdeklődő, könnyen alkalmazkodó, és nyilván elfogult vagyok, de egy hihetetlenül intelligens kis ember. Nagyon szerencsénk van azzal, hogy a szűkebb családunk itt él Nyíregyházán, a nagyszülők mindkét részről itt vannak, a dédijük is itt él Nyíregyházán. Luca kicsi korától úgy jár-kel hozzájuk, mintha hazamenne. Ő ezt így szokta meg. Julcsi pedig sokkal szemlélődőbb. Nem azt mondom, hogy nyugodtabb, mert sokkal mozgékonyabb, mint Luca volt, viszont sokkal érzékenyebb a változásokra. Például Lucának hosszú hónapokba telt, amíg ő kialakította, hogy este hányszor fekszik le. Ezt sem erőltettük soha, hogy hánykor feküdjön le. Julcsi egészen pici korától 8-kor szeret lefeküdni. Ezt is érdekes volt megélni, hogy a két gyerek között milyen különbségek vannak. Luca például 5-6 hónapos korától rendszeresen, napi négy órára, nem minden nap, de nagyon sokat volt a nagyszüleinél. Őt ez egyáltalán nem viselte meg. Őt otthagytam, kimentem az ajtón, kész, egyáltalán nem sírt utánam soha. Én mellette eljártam tornázni, eljártam német órára. Julcsival nem tudtam ezt eddig megcsinálni. Vannak korszakai, de ő mindig keres engem, néz engem, követ a tekintetével. Ha elmegyek, az őt nagyon rosszul érinti. Teljesen különböző személyiségek.

Milyen szemléletmódot tanítasz és adsz át a gyerekeidnek, hogyan készíted fel őket az életre?

Fontosnak tartom, hogy életrevalóak legyenek. Én nem akarom, hogy négy évesen angol nyelvtanfolyamon vegyenek részt, hogy speciális, tagozatos iskolába járjanak. Azt akarom, hogy amit Lucával már nagyon jól elkezdtem és Julcsival is, hogy tudják, hogy kell egy buszra felszállni, hogy tudják, hogy a városuk utcái hogyan épülnek fel. Számomra ez rettenetes, hogy a mai gyerekek beszállnak a garázsban az autóba, kiteszik őket az óvoda, iskola előtt, nagyon félnek, hogy nehogy véletlenül meg kelljen öt métert tenniük gyalog, óvják őket a fújó széltől is. Én azt mondom, hogy nyilván amíg a testi épségük biztosítva van, az a határ, de fontos, hogy minél többet tapasztaljanak. Számomra ez roppant döbbenetes, hogy valaki azért nem mozdul ki, mert a babakocsival nem tud felszállni a buszra, hogy fél attól, hogy valaki rátüsszent a gyerekére, hogy fúj a szél vagy esik az eső, és akkor bent ülnek. Ezzel nagyon rosszat tesznek a gyereknek. Lehet, hogy sokan felelőtlennek gondolnak, de Julcsi egy hetes korában már részt vett egy könyvbemutatón, illetve, ahogy az előbb is mondtam, öt hónapos korában Németországba utazott velünk. Igazából nem kímélem őket, de ezt a jó értelemben kell érteni. Gyalog megyünk, ahová csak lehet, vagy busszal. Autónk nincs egyelőre szerencsére, így is meg tudjuk oldani az életet. Nagyon sok mindent nagyon könnyen meg lehet oldani. Szerintem sokan túlbonyolítják az anyaságot és a gyereknevelést. A gyereknek ez kell, az kell, amaz kell. Mindent meg lehet oldani, hogyha muszáj. Sokan huhognak, hogy Úristen, a vonatra felszálltál két gyerekkel? Simán. Lehet, hogy nem kényelmes, de ezt vállaltam. Gyerekeim vannak. Sokkal kényelmesebb lenne egy könyvvel végig vonatozni az utat, de, ha ők vannak, akkor velük kell továbbvinni az életet. Ennyi. Ezáltal lesznek talpraesett és boldog emberek.

Ha össze kellene hasonlítanod a saját gyermekkorodat, illetve a gyermekeid gyermekkorát, akkor milyen hasonlóságokat és különbségeket vélsz felfedezni?

Nyilván közhely, de ez már egy információs társadalom, és ők teljesen máshogy fognak felnőni. Furcsa látni, ahogy Luca három évesen már természetes módon az okos telefont simogatja és nézi a képeket benne, ami nekünk gyerekkorunkban elképzelhetetlennek tűnt. Bizonyos szempontból könnyebb dolgunk van, mert a 80-as évek elején kötődően nevelni a gyereket, igény szerint szoptatni, hordozni, együtt aludni vele, nem tudom, hogy ezt hogy tudták megvalósítani. Ha valaki ezt megcsinálta, akkor minden tiszteletem, de még így is nagyon sok támadást kapok, most is, pedig az emberek már sokkal nyitottabb gondolkodásúak. Nehezebb lehetett kötődően nevelt gyermeknek lenni harminc évvel ezelőtt. Akkor viszont nem volt ennyi tévécsatorna, nem kaptak mindent ennyire tálcán a gyerekek. Nem is volt ennyi autó, könnyebben ki lehetett őket engedni bárhová. Én nem vagyok egy félős anya, de előre rettegek attól, hogy mi lesz majd, amikor már egyedül kell elengednem az utcán, hogy fogom? Annyira megváltozott minden, annyira gyorsabb lett a világ. Igazából előnye és hátránya is van, ezért is kell az embernek nagyon résen lennie, hogy hogyan neveli őket.