2014. március 26., szerda

„Együtt élünk tovább egy teljesebb életet.” Interjú Krajnyák-Jávor Andreával.

Gyermekei „Kötődően hordozva nevelünk, a hónap babái” címmel a Gyerecsak Egyesület irodájában (Kossuth tér 8. fsz. 4.) alatt megtekinthetőek! (csak a fotóik)

A hónap babái: Hanna és Vince



Mi a legnagyobb siker, amit családként megéltek?

Már eleve az is egy óriási siker, hogy van két gyönyörű gyermekünk. Nyilván sikerként éltük meg az első lépéseket, az első kúszást, az első fogak kibújását. Amit nagy örömként éltünk meg együtt, az első közös kirándulásunk, az első közös nyaralás, amikor együtt fedeztük fel a környéket. Azért nehéz erre a kérdésre választ adni, mert már az is csoda, hogy gyerekeim vannak. mi úgy működünk sikeresként mint család, hogy rájöttünk, nem kell senkire hagyatkoznunk a hétköznapok során, nem gondolkozunk azon pl. hogy kire lehetne rábízni a gyerekeket, hanem tulajdonképpen mindenhova együtt megyünk mindig. Így lettek az életünk részei ők, mi nem gondolkodunk soha, hogy pl. hogy kellene lepasszolni őket, eddig ketten voltunk, aztán hárman, most pedig már négyen, és ez annyira magától értetődően természetes, hogy nem is emlékszünk, mi is volt akkor, amikor még nem voltak ők nekünk-velünk. Eleinte azt hittük, hogyha gyereke van valakinek, akkor az lemondással jár valamilyen szinten, vagy akadályt jelenthet bizonyos helyzetekben, de ez nem így van, csak együtt élünk tovább egy teljesebb életet. Ez különben kapcsolódik a kötődő nevelés irodalmához, de ez sem tudatos nálunk, hanem a mi belátásunk története, amit nevezhetünk sikernek is. Nem tudok kiugró dolgokra gondolni, hanem az egész életre, amikor például egy zűrös, kiabálásokkal, veszekedéssel teli nap után rájössz, hogy van két gyönyörű gyermeked, és nem tudsz mást csinálni, mint hogy hálát adsz az Istennek. Nehéz kiemelni egy, vagy akár több dolgot, mert a hétköznapokat is csodaként éljük meg. Nem vagyunk egy extravagáns család, semmi különleges dolgot nem csinálunk, viszont egy csoda az életünk, és csak ezért, mert itt vannak a gyermekeink. Az lett volna siker az életünkben, ha el tudom kezdeni vezetni a gyerekek babanaplóját J. Régen azt gondoltam, hogy egyre több időm lesz majd erre, de ahogy telnek a napok, rájövök, hogy egyre kevesebb időm van. Vince első szava az volt, hogy apa. Ennek a férjem nagyon örült, ezt is egy boldog pillanatnak éltük meg. Öröm az is, mikor valahol megjelenünk, mint család. Hanna 9 hónapos volt, mikor először elmentünk egy lagziba, amit nagyon élvezett, így azt tudom mondani, hogy ezeket a kimozdulásokat is egy sikerként élem meg. Átgondolva, az is óriási siker volt, mikor a kislányom másfél évesen először megevett egy tányér ételt.



Mi a legnagyobb kihívás, amivel nőként, illetve anyaként szembe kellett nézned?

Inkább anyaként merültek fel problémák. Nehéz azzal szembesülni, hogy manapság már nincs meg a családoknak az a közössége, amit nem tudok, hogy régen hogy tudott működni, valószínűleg akkor is inkább családfüggő volt. Úgy gondolom, hogy az én gyerekkoromban szorosabb szimbiózisban éltek a családok. Ma már ez nincs így. Ennek a logisztikája a kihívás, tehát ezt megoldani, hogy amikor minden kötél szakad, és mindenképpen szükség lenne a segítségre, akkor kiderül, hogy nem olyan könnyű megoldani. Mondjuk azért, mert a nagyszülők dolgoznak, vagy épp nem érnek rá, illetve az összes körülmény megváltozott. Úgy érzem, szülőként nekem kell megoldanom, hogy összetartson a család. Szerintem régen úgy volt, hogy az idősebbek tartották össze a családot, most pedig nekünk kell ezért erőfeszítéseket tennünk. A másik probléma, hogy izoláltan élnek egymás mellett az anyák. Mindenki a házában, illetve lakásában tölti az idejét a gyermekével, főleg az őszi, téli napokon, és mindenki egyedül van, mint felnőtt. Ez számomra nehéz, főleg lelkileg és mentálisan. A hónapok hosszú során észreveszed, hogy úgy jöttél el, mint értelmiségi a munkahelyedről, most pedig már nem tudsz a gyerekdolgokon túl gondolni/gondolkodni . Ezért is jó a Nyíregyházi Babaklub, mert összetartja az anyákat, akik egyedül vannak otthon a gyermekkel. Mindig is úgy gondoltam, hogy jó lenne egy olyan közösség, ahol a nap nagy részét együtt tölthetnénk, fizikai közelségben. Ez mind az anyának, mind a gyermeknek jó. Imádom a gyermekeimet és mindent megteszek értük, és úgy látom, hogy nekik is jó, ha közösségben vannak. Nemcsak a mentális és emocionális támasz jó, hanem szükség lenne például a fizikai segítségre is. Úgy gondolom, hogy néha főzhetnénk együtt, vagy eljárhatnánk segíteni egymásnak, vigyázni egymás gyerekeire. Az ember fejében úgy él az elképzelés, hogy a régi időkben, főleg faluhelyen az anyák együtt nevelték a gyermekeiket. Úgy gondolom, hogy ez manapság is jó lenne. A kötődő nevelésnek is van egy ilyen kívánalma véleményem szerint.


Ha változtathatnál a mai családok sorsán, mit tennél meg, hogy a mai gyerekeknek jobb legyen?

A kőkemény megélhetés. Minden családban, így a mi családunkban is vannak olyan körülmények, amik megnehezítik, hogy a gyerekeknek jobb legyen. Nekik az lenne a legjobb, ha kertes házban nőnének fel, hogy akár esőben, hóban is kiszaladgálhassanak az udvarra, és egy szabad nyílt térben azt csinálhatnának, amit akarnának. Ők is sokkal ingerültebbek és hisztisebbek a szobafogságtól, és ez bennünket és hisztisebbé és nyűgösebbé tesz. Ebben úgy gondolom, hogy a családpolitika is benne van. Jobb lenne, ha nem csak három gyerek után támogatnák a családokat. Sokan nem vállalnak a mai világban, csak egy-két gyereket, és bizony jó lenne, ha őket is jobban támogatnák. Meg kellene adni hosszabb távon is az anyák számára, hogy meg legyen a választás a gyes után, hogy eldöntsék, vissza akarnak-e menni dolgozni és ha igen, akkor 4 6 vagy 8 órában tennék ezt. Magyarországon jelenleg szükség van arra, hogy minél több gyerek szülessen, ennek ellenére mégsem adja meg a politika a körülményeket ehhez. Ismerek olyan anyát, aki négy gyermek mellett minimálbérért volt kénytelen visszamenni dolgozni. Pedig négy gyermek nevelése szerintem két állással felér.

Van e nő, vagy anya, aki a példaképed, esetleg felnézel rá?

Az édesanyám, aki tulajdonképpen egyedül nevelt fel minket, és most látom, amikor én is kétgyermekes anyuka vagyok, hogy ez milyen baromi nehéz lehetett neki mind fizikailag, mind lelkileg. Ő pedig végtelen szeretettel és hihetetlen türelemmel nevelt minket, soha nem kért számon semmit és soha nem panaszkodott. Na, a türelmet például nekem tanulnom kell, és azt hiszem, azért kaptam egy ugyanolyan gyereket, mint amilyen én voltam, hogy tanulhassam azt, ami anyukámnak megvolt. A másik a barátnőm, akit az imént említettem. Négy gyermeke van és nagyon jó anya. Minden nehézség ellenére oda tudta tenni a voksát fiatalon arra, hogy családot akar. Sokan hezitálnak rajta, hogy fel tudják- e nevelni a gyermeket, el tudják- e majd tartani őket. Én vártam 10-15 évet arra, hogy igen legyen a válasz ezekre a kérdésekre, de még mindig nincs így. Ők viszont fiatalon nekivágtak, és a gyermekek semmiben nem szenvednek hiányt. Mi megéljük a hitet, és ők is így vannak ezzel, ez is példa előttem. Az ő házukba, még akkor is, ha hatalmas a káosz, akkor is úgy mész be, hogy megnyugszol. Hiába van ricsaj és káosz, mégis eltölt ott a csend és a nyugalom, ez pedig a személyiségüknek köszönhető. Úgy szervezik a programokat, hogy csodálatra méltó. Nekünk néha elindulni is nehéz, ők pedig van, hogy reggel tíz órakor Tokajból telefonálnak, hogy sütött a Nap és
átvonatoztak. Szóval ez is tetszik, hogy pillanatnak élnek, a szó jó értelmében.

Mesélnél egy kicsit a gyermekeidről?

Hanna, a nagylányom pontosan olyan, mint én. Amikor kicsi volt, akkor is látszott, hogy nagyon határozott egyéniség. Mindig kikövetelte magának, amit akart. Nagyon mosolygós kisgyerek volt, de tényleg szerette, ha úgy mentek a dolgok, ahogy ő akarta. Amikor megszületett, és jöttek a nehézségek, akkor fordult meg a fejemben, hogy utána olvasok annak, hogy milyen alternatívák vannak a gyermekneveléssel kapcsolatban. Ekkor bukkantam a hordozásra. Hanna a nagy ágyban aludt velünk, és végig hordozni kellett. Egyébként három éves korában aludta át először az éjszakát, pontosan aznap, mikor Vince megszületett. A kislányom nagyon határozott, mindent egyedül akar megcsinálni. Nem lehet neki segíteni semmiben, nagyon önálló és maximalista. Ebből néha vannak kudarcai. Azt akarja, hogy mindig, mindenben ő legyen az első, a legjobb, a legokosabb, és az benne a csodálatos, hogy ezeket el is éri a saját erejéből. Remélem, hogy úgy fog alakulni az élete, hogy ki tud teljesedni abban, amit választ. Nekem az a küldetésem, hogy ebben segítsem őt. Nagyon különleges gyermek Hanna. Ő egy áldás az életünkben, az sem véletlen, hogy napra pontosan 9 hónappal az esküvőnk után született, már akkor tudtuk, hogy ő egy igazi áldás a mi életünkben. Vinci pont az ellentéte Hannának. A pocakomban 9 hónapon keresztül hallgatta, hogy balhézik a nővére, aki szeret sokat beszélni, hangosan énekelni, és ha rossz passzban van, akkor visít. Vincének a szeme se rebben, amikor ezeket hallja, nem tudja őt kibillenteni a nyugalmából. Vince nagyon boldog, kiegyensúlyozott, türelmes. Soha nincs egy rossz hangja, sokszor még akkor sem szól, ha éhes. Egyébként, ha nyűgös, vagy beteg, akkor sincs egy rossz hangja, neki annyi a lényeg, hogy egész nap velem lehessen, és ne rakjam le. Egyébként nagyon megható, hogy szembesültem azzal, hogy milyen az, amikor szerelmes vagy a gyermekedbe, illetve a gyermeked is szerelmes beléd. Annyira megható látni a szemében a rajongást, az odaadást. Van egy ember, aki olyan önzetlenül és odaadóan szeret engem, csak azért, mert vagyok neki. Nincs ehhez fogható érzés. Egyébként imádják egymást, féltem attól, hogy sokan beszélnek a testvérféltékenységről. Ők az első perctől kezdve imádják egymást. Hanna folyton beszél, de amikor először meglátta Vincét, akkor elakadt a szava!


Mit tanítasz a gyermekeidnek, milyen szemléletet adsz át nekik?

A gyerekeimnek azt kívánom, hogy legyenek állhatatosak - azt hiszem, ez meg van bennük -, hogy azt csinálhassák, amiben megtalálják a boldogságukat, és ne kényelmesedjenek bele a középszerűségbe soha. Legyenek jók és becsületesek, akármilyen a világ. Inkább adjanak, mintsem, hogy kapjanak. A férjem, és én sem vagyunk olyanok, hogy simliskedjünk. Lehet, hogy könnyebb lenne az életünk, de nem ezt az utat választottunk, és szeretném, ha ők is becsületesek lennének majd.


Milyen különbségeket és átfedéseket látsz a saját gyermekkorod, illetve a gyermekeid gyermekkora között? (így szólt a kérdés, aminek végül csak az első részét fejtettem ki)

A klasszikus porosz nevelési elvek, ugye amik a mi életünkben voltak, hogy három óránként etessük a gyermeket, ill. hogy rakjuk be a kiságyba, majd abbahagyja a sírást. Sokkal beszűkültebb gondolkodásmódot erőltettek szüleinkre, amivel aztán neveltek. Nem azért, mert ők rossz szülők voltak, hanem másak voltak az elvek. Már ők is másképp gondolkodnak, mint nagymamák, nekem már nem mondaná azt anyukám, hogy hagyjam, hogy sírjon a gyermek, persze azért néha megemlítik, hogy itassam vízzel, vagy teával őket. Nekik még nehéz elhinni azt, hogy az anyatej elég arra, hogy táplálja a gyermeket. Most is sok olyan fiatal anya van, aki nem felvilágosult, és még mindig ezeket az elveket követi. Megpróbálok mindent megadni a gyermekeimnek, a közelségemet maximálisan, és ha szükség van rám, mindig ott vagyok, ezt nagyon fontosnak tartom, még akkor is, ha néha ez áldozatot követel. Én nem tartom ezt önfeláldozásnak, még ha sokan ezt is gondolják.

Mennyire vagy tisztában a nők, illetve anyák jogaival?

Maximálisan. Naprakész vagyok a témával kapcsolatban, mert ez fontos. Leginkább az internetről, illetve a férjem segítségével tájékozódok, mivel a közszférában dolgozik. Fontos, hogy az anyák utána járjanak annak, hogy mi jár nekik, hiszen senki nem tájékoztatja őket ezzel kapcsolatban.


Hogyan kerültél kapcsolatban a kötődő neveléssel, illetve a hordozással?

Amikor Hannát nem lehetett letenni, elkezdtem nézegetni az interneten, milyen megoldási lehetőségek vannak. Ekkor találkoztam a kendőkkel, mei tai-okkal. Kezdetben önállóan, autodidakta módon tanultam meg a hordozással kapcsolatos dolgokat. Az elöl hordozással kezdtük. Később nehéz lett Hanna, így szükségét éreztem, hogy a hátamon is hordozzam. Ezt viszont egyedül nem mertem bevállalni, hogy egyedül tanuljam meg, hiszen felelőtlenségnek éreztem. Ezt követően néztem utána, hogy hol tudnám megtanulni. Ekkor bukkantam Rami /Rákhel-Szöllősy Ramóna, a Nyíregyházi Babaklub alapító tagja, öt éven át vezetője/ nevére, onnantól kezdve jóban vagyunk. Nagyon sokat kaptam tőle szakmailag, illetve azóta is nagyon jó barátnők vagyunk.



Milyen előnyöket tudsz be a hordozásnak, illetve a kötődő nevelésnek?

A mindennapjainkat teszi egyszerűbbé. Nem kell azon gondolkodnom, hogyha megyek valahova, elfér-e a babakocsi, vagy például fel tudok-e szállni a buszra. Amikor kicsik a gyerekek, sokkal jobban szeretnek ölben lenni. Fél éves kor körül értek meg a gyermekeim arra, hogy babakocsiban megmaradtak, mi néha használjuk ezt is. Ennek ellenére a mai napig preferáljuk a hordozást. Amíg kicsik, és nem lehet őket egy percig sem magukra hagyni, addig nagyon praktikus a hordozás. A főzés, mosás, takarítás, teregetés közben sem kell őket lerakni, ez nekik és nekem is nagyon jó. Ők jól érzik így magukat, kiegyensúlyozottak. Sokan mondják azt, hogy azok a babák, akiket hordoztak, a dackorszakban kevésbé lesznek kezelhetetlenek. Nos, ezt meg kell cáfolnom Hannával kapcsolatban. Ezt annak tudom be, hogy talán a kötődő nevelésnek köszönhetően hisz benne, hogy joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és bízik bennem, hogy elmondhatja a véleményét. Egyébként én nem mondom azt soha, hogy kötődően nevelek, mert én csak így tudok nevelni, nem lennék képes máshogy csinálni. Nevelem a gyerekeimet a legjobb szándékom és belátásom szerint.



 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

„Együtt élünk tovább egy teljesebb életet.” Interjú Krajnyák-Jávor Andreával.

Gyermekei „Kötődően hordozva nevelünk, a hónap babái” címmel a Gyerecsak Egyesület irodájában (Kossuth tér 8. fsz. 4.) alatt megtekinthetőek! (csak a fotóik)

A hónap babái: Hanna és Vince



Mi a legnagyobb siker, amit családként megéltek?

Már eleve az is egy óriási siker, hogy van két gyönyörű gyermekünk. Nyilván sikerként éltük meg az első lépéseket, az első kúszást, az első fogak kibújását. Amit nagy örömként éltünk meg együtt, az első közös kirándulásunk, az első közös nyaralás, amikor együtt fedeztük fel a környéket. Azért nehéz erre a kérdésre választ adni, mert már az is csoda, hogy gyerekeim vannak. mi úgy működünk sikeresként mint család, hogy rájöttünk, nem kell senkire hagyatkoznunk a hétköznapok során, nem gondolkozunk azon pl. hogy kire lehetne rábízni a gyerekeket, hanem tulajdonképpen mindenhova együtt megyünk mindig. Így lettek az életünk részei ők, mi nem gondolkodunk soha, hogy pl. hogy kellene lepasszolni őket, eddig ketten voltunk, aztán hárman, most pedig már négyen, és ez annyira magától értetődően természetes, hogy nem is emlékszünk, mi is volt akkor, amikor még nem voltak ők nekünk-velünk. Eleinte azt hittük, hogyha gyereke van valakinek, akkor az lemondással jár valamilyen szinten, vagy akadályt jelenthet bizonyos helyzetekben, de ez nem így van, csak együtt élünk tovább egy teljesebb életet. Ez különben kapcsolódik a kötődő nevelés irodalmához, de ez sem tudatos nálunk, hanem a mi belátásunk története, amit nevezhetünk sikernek is. Nem tudok kiugró dolgokra gondolni, hanem az egész életre, amikor például egy zűrös, kiabálásokkal, veszekedéssel teli nap után rájössz, hogy van két gyönyörű gyermeked, és nem tudsz mást csinálni, mint hogy hálát adsz az Istennek. Nehéz kiemelni egy, vagy akár több dolgot, mert a hétköznapokat is csodaként éljük meg. Nem vagyunk egy extravagáns család, semmi különleges dolgot nem csinálunk, viszont egy csoda az életünk, és csak ezért, mert itt vannak a gyermekeink. Az lett volna siker az életünkben, ha el tudom kezdeni vezetni a gyerekek babanaplóját J. Régen azt gondoltam, hogy egyre több időm lesz majd erre, de ahogy telnek a napok, rájövök, hogy egyre kevesebb időm van. Vince első szava az volt, hogy apa. Ennek a férjem nagyon örült, ezt is egy boldog pillanatnak éltük meg. Öröm az is, mikor valahol megjelenünk, mint család. Hanna 9 hónapos volt, mikor először elmentünk egy lagziba, amit nagyon élvezett, így azt tudom mondani, hogy ezeket a kimozdulásokat is egy sikerként élem meg. Átgondolva, az is óriási siker volt, mikor a kislányom másfél évesen először megevett egy tányér ételt.



Mi a legnagyobb kihívás, amivel nőként, illetve anyaként szembe kellett nézned?

Inkább anyaként merültek fel problémák. Nehéz azzal szembesülni, hogy manapság már nincs meg a családoknak az a közössége, amit nem tudok, hogy régen hogy tudott működni, valószínűleg akkor is inkább családfüggő volt. Úgy gondolom, hogy az én gyerekkoromban szorosabb szimbiózisban éltek a családok. Ma már ez nincs így. Ennek a logisztikája a kihívás, tehát ezt megoldani, hogy amikor minden kötél szakad, és mindenképpen szükség lenne a segítségre, akkor kiderül, hogy nem olyan könnyű megoldani. Mondjuk azért, mert a nagyszülők dolgoznak, vagy épp nem érnek rá, illetve az összes körülmény megváltozott. Úgy érzem, szülőként nekem kell megoldanom, hogy összetartson a család. Szerintem régen úgy volt, hogy az idősebbek tartották össze a családot, most pedig nekünk kell ezért erőfeszítéseket tennünk. A másik probléma, hogy izoláltan élnek egymás mellett az anyák. Mindenki a házában, illetve lakásában tölti az idejét a gyermekével, főleg az őszi, téli napokon, és mindenki egyedül van, mint felnőtt. Ez számomra nehéz, főleg lelkileg és mentálisan. A hónapok hosszú során észreveszed, hogy úgy jöttél el, mint értelmiségi a munkahelyedről, most pedig már nem tudsz a gyerekdolgokon túl gondolni/gondolkodni . Ezért is jó a Nyíregyházi Babaklub, mert összetartja az anyákat, akik egyedül vannak otthon a gyermekkel. Mindig is úgy gondoltam, hogy jó lenne egy olyan közösség, ahol a nap nagy részét együtt tölthetnénk, fizikai közelségben. Ez mind az anyának, mind a gyermeknek jó. Imádom a gyermekeimet és mindent megteszek értük, és úgy látom, hogy nekik is jó, ha közösségben vannak. Nemcsak a mentális és emocionális támasz jó, hanem szükség lenne például a fizikai segítségre is. Úgy gondolom, hogy néha főzhetnénk együtt, vagy eljárhatnánk segíteni egymásnak, vigyázni egymás gyerekeire. Az ember fejében úgy él az elképzelés, hogy a régi időkben, főleg faluhelyen az anyák együtt nevelték a gyermekeiket. Úgy gondolom, hogy ez manapság is jó lenne. A kötődő nevelésnek is van egy ilyen kívánalma véleményem szerint.


Ha változtathatnál a mai családok sorsán, mit tennél meg, hogy a mai gyerekeknek jobb legyen?

A kőkemény megélhetés. Minden családban, így a mi családunkban is vannak olyan körülmények, amik megnehezítik, hogy a gyerekeknek jobb legyen. Nekik az lenne a legjobb, ha kertes házban nőnének fel, hogy akár esőben, hóban is kiszaladgálhassanak az udvarra, és egy szabad nyílt térben azt csinálhatnának, amit akarnának. Ők is sokkal ingerültebbek és hisztisebbek a szobafogságtól, és ez bennünket és hisztisebbé és nyűgösebbé tesz. Ebben úgy gondolom, hogy a családpolitika is benne van. Jobb lenne, ha nem csak három gyerek után támogatnák a családokat. Sokan nem vállalnak a mai világban, csak egy-két gyereket, és bizony jó lenne, ha őket is jobban támogatnák. Meg kellene adni hosszabb távon is az anyák számára, hogy meg legyen a választás a gyes után, hogy eldöntsék, vissza akarnak-e menni dolgozni és ha igen, akkor 4 6 vagy 8 órában tennék ezt. Magyarországon jelenleg szükség van arra, hogy minél több gyerek szülessen, ennek ellenére mégsem adja meg a politika a körülményeket ehhez. Ismerek olyan anyát, aki négy gyermek mellett minimálbérért volt kénytelen visszamenni dolgozni. Pedig négy gyermek nevelése szerintem két állással felér.

Van e nő, vagy anya, aki a példaképed, esetleg felnézel rá?

Az édesanyám, aki tulajdonképpen egyedül nevelt fel minket, és most látom, amikor én is kétgyermekes anyuka vagyok, hogy ez milyen baromi nehéz lehetett neki mind fizikailag, mind lelkileg. Ő pedig végtelen szeretettel és hihetetlen türelemmel nevelt minket, soha nem kért számon semmit és soha nem panaszkodott. Na, a türelmet például nekem tanulnom kell, és azt hiszem, azért kaptam egy ugyanolyan gyereket, mint amilyen én voltam, hogy tanulhassam azt, ami anyukámnak megvolt. A másik a barátnőm, akit az imént említettem. Négy gyermeke van és nagyon jó anya. Minden nehézség ellenére oda tudta tenni a voksát fiatalon arra, hogy családot akar. Sokan hezitálnak rajta, hogy fel tudják- e nevelni a gyermeket, el tudják- e majd tartani őket. Én vártam 10-15 évet arra, hogy igen legyen a válasz ezekre a kérdésekre, de még mindig nincs így. Ők viszont fiatalon nekivágtak, és a gyermekek semmiben nem szenvednek hiányt. Mi megéljük a hitet, és ők is így vannak ezzel, ez is példa előttem. Az ő házukba, még akkor is, ha hatalmas a káosz, akkor is úgy mész be, hogy megnyugszol. Hiába van ricsaj és káosz, mégis eltölt ott a csend és a nyugalom, ez pedig a személyiségüknek köszönhető. Úgy szervezik a programokat, hogy csodálatra méltó. Nekünk néha elindulni is nehéz, ők pedig van, hogy reggel tíz órakor Tokajból telefonálnak, hogy sütött a Nap és
átvonatoztak. Szóval ez is tetszik, hogy pillanatnak élnek, a szó jó értelmében.

Mesélnél egy kicsit a gyermekeidről?

Hanna, a nagylányom pontosan olyan, mint én. Amikor kicsi volt, akkor is látszott, hogy nagyon határozott egyéniség. Mindig kikövetelte magának, amit akart. Nagyon mosolygós kisgyerek volt, de tényleg szerette, ha úgy mentek a dolgok, ahogy ő akarta. Amikor megszületett, és jöttek a nehézségek, akkor fordult meg a fejemben, hogy utána olvasok annak, hogy milyen alternatívák vannak a gyermekneveléssel kapcsolatban. Ekkor bukkantam a hordozásra. Hanna a nagy ágyban aludt velünk, és végig hordozni kellett. Egyébként három éves korában aludta át először az éjszakát, pontosan aznap, mikor Vince megszületett. A kislányom nagyon határozott, mindent egyedül akar megcsinálni. Nem lehet neki segíteni semmiben, nagyon önálló és maximalista. Ebből néha vannak kudarcai. Azt akarja, hogy mindig, mindenben ő legyen az első, a legjobb, a legokosabb, és az benne a csodálatos, hogy ezeket el is éri a saját erejéből. Remélem, hogy úgy fog alakulni az élete, hogy ki tud teljesedni abban, amit választ. Nekem az a küldetésem, hogy ebben segítsem őt. Nagyon különleges gyermek Hanna. Ő egy áldás az életünkben, az sem véletlen, hogy napra pontosan 9 hónappal az esküvőnk után született, már akkor tudtuk, hogy ő egy igazi áldás a mi életünkben. Vinci pont az ellentéte Hannának. A pocakomban 9 hónapon keresztül hallgatta, hogy balhézik a nővére, aki szeret sokat beszélni, hangosan énekelni, és ha rossz passzban van, akkor visít. Vincének a szeme se rebben, amikor ezeket hallja, nem tudja őt kibillenteni a nyugalmából. Vince nagyon boldog, kiegyensúlyozott, türelmes. Soha nincs egy rossz hangja, sokszor még akkor sem szól, ha éhes. Egyébként, ha nyűgös, vagy beteg, akkor sincs egy rossz hangja, neki annyi a lényeg, hogy egész nap velem lehessen, és ne rakjam le. Egyébként nagyon megható, hogy szembesültem azzal, hogy milyen az, amikor szerelmes vagy a gyermekedbe, illetve a gyermeked is szerelmes beléd. Annyira megható látni a szemében a rajongást, az odaadást. Van egy ember, aki olyan önzetlenül és odaadóan szeret engem, csak azért, mert vagyok neki. Nincs ehhez fogható érzés. Egyébként imádják egymást, féltem attól, hogy sokan beszélnek a testvérféltékenységről. Ők az első perctől kezdve imádják egymást. Hanna folyton beszél, de amikor először meglátta Vincét, akkor elakadt a szava!


Mit tanítasz a gyermekeidnek, milyen szemléletet adsz át nekik?

A gyerekeimnek azt kívánom, hogy legyenek állhatatosak - azt hiszem, ez meg van bennük -, hogy azt csinálhassák, amiben megtalálják a boldogságukat, és ne kényelmesedjenek bele a középszerűségbe soha. Legyenek jók és becsületesek, akármilyen a világ. Inkább adjanak, mintsem, hogy kapjanak. A férjem, és én sem vagyunk olyanok, hogy simliskedjünk. Lehet, hogy könnyebb lenne az életünk, de nem ezt az utat választottunk, és szeretném, ha ők is becsületesek lennének majd.


Milyen különbségeket és átfedéseket látsz a saját gyermekkorod, illetve a gyermekeid gyermekkora között? (így szólt a kérdés, aminek végül csak az első részét fejtettem ki)

A klasszikus porosz nevelési elvek, ugye amik a mi életünkben voltak, hogy három óránként etessük a gyermeket, ill. hogy rakjuk be a kiságyba, majd abbahagyja a sírást. Sokkal beszűkültebb gondolkodásmódot erőltettek szüleinkre, amivel aztán neveltek. Nem azért, mert ők rossz szülők voltak, hanem másak voltak az elvek. Már ők is másképp gondolkodnak, mint nagymamák, nekem már nem mondaná azt anyukám, hogy hagyjam, hogy sírjon a gyermek, persze azért néha megemlítik, hogy itassam vízzel, vagy teával őket. Nekik még nehéz elhinni azt, hogy az anyatej elég arra, hogy táplálja a gyermeket. Most is sok olyan fiatal anya van, aki nem felvilágosult, és még mindig ezeket az elveket követi. Megpróbálok mindent megadni a gyermekeimnek, a közelségemet maximálisan, és ha szükség van rám, mindig ott vagyok, ezt nagyon fontosnak tartom, még akkor is, ha néha ez áldozatot követel. Én nem tartom ezt önfeláldozásnak, még ha sokan ezt is gondolják.

Mennyire vagy tisztában a nők, illetve anyák jogaival?

Maximálisan. Naprakész vagyok a témával kapcsolatban, mert ez fontos. Leginkább az internetről, illetve a férjem segítségével tájékozódok, mivel a közszférában dolgozik. Fontos, hogy az anyák utána járjanak annak, hogy mi jár nekik, hiszen senki nem tájékoztatja őket ezzel kapcsolatban.


Hogyan kerültél kapcsolatban a kötődő neveléssel, illetve a hordozással?

Amikor Hannát nem lehetett letenni, elkezdtem nézegetni az interneten, milyen megoldási lehetőségek vannak. Ekkor találkoztam a kendőkkel, mei tai-okkal. Kezdetben önállóan, autodidakta módon tanultam meg a hordozással kapcsolatos dolgokat. Az elöl hordozással kezdtük. Később nehéz lett Hanna, így szükségét éreztem, hogy a hátamon is hordozzam. Ezt viszont egyedül nem mertem bevállalni, hogy egyedül tanuljam meg, hiszen felelőtlenségnek éreztem. Ezt követően néztem utána, hogy hol tudnám megtanulni. Ekkor bukkantam Rami /Rákhel-Szöllősy Ramóna, a Nyíregyházi Babaklub alapító tagja, öt éven át vezetője/ nevére, onnantól kezdve jóban vagyunk. Nagyon sokat kaptam tőle szakmailag, illetve azóta is nagyon jó barátnők vagyunk.



Milyen előnyöket tudsz be a hordozásnak, illetve a kötődő nevelésnek?

A mindennapjainkat teszi egyszerűbbé. Nem kell azon gondolkodnom, hogyha megyek valahova, elfér-e a babakocsi, vagy például fel tudok-e szállni a buszra. Amikor kicsik a gyerekek, sokkal jobban szeretnek ölben lenni. Fél éves kor körül értek meg a gyermekeim arra, hogy babakocsiban megmaradtak, mi néha használjuk ezt is. Ennek ellenére a mai napig preferáljuk a hordozást. Amíg kicsik, és nem lehet őket egy percig sem magukra hagyni, addig nagyon praktikus a hordozás. A főzés, mosás, takarítás, teregetés közben sem kell őket lerakni, ez nekik és nekem is nagyon jó. Ők jól érzik így magukat, kiegyensúlyozottak. Sokan mondják azt, hogy azok a babák, akiket hordoztak, a dackorszakban kevésbé lesznek kezelhetetlenek. Nos, ezt meg kell cáfolnom Hannával kapcsolatban. Ezt annak tudom be, hogy talán a kötődő nevelésnek köszönhetően hisz benne, hogy joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és bízik bennem, hogy elmondhatja a véleményét. Egyébként én nem mondom azt soha, hogy kötődően nevelek, mert én csak így tudok nevelni, nem lennék képes máshogy csinálni. Nevelem a gyerekeimet a legjobb szándékom és belátásom szerint.